Lecsó

A lecsó – nemzetivé váló ételeink legkülönösebbike. Valójában egy mártásnak indult zöldségragu. A magyar konyha paprikás, pusztaillatú világának ifjonc városi, polgári szerzete. Története és születése korunkban bontakozik ki legteljesebben. Nagyra tartott literátus emberek gyakorta elmélkedtek már a hagyma, paprika, paradicsom alkotta lecsó mibenlétéről, a paprikaaprításról, a sóról, az őrölt pirospaprika szükségességéről, a világ dolgairól. Mindeközben meglepetve látjuk, hogy, még a történeti vonatkozások.

A ma ismert lecsó evolúciója az 1860-as években, a káposztásmegyeri bolgárkertészek szabad tűzön készített édes sültpaprikáival, „proto-lecsóival” vehette kezdetét. A fővárosba érve, az étel ideája is módosult, és az edényben, zsíron sült paprikához az úri háztartások többnyire vidéki falvakból érkezett szakácsnői – maguktól, vagy tanácsra – már hagymát, esetenként „belévert” tojást adtak (lásd: sültpaprika tojással). Így már, csak paradicsomra volt szükség, hogy megszülethessen a „zöldpaprika paradicsommal”, vagyis a lecsó. Miután a hazai paradicsomtermesztés az 1870-es években éppen a főváros közelségében (Dunakeszi) kezdődött, és az 1880-as években a főváros környéki településeken bontakozott ki, ezért a lecsó megszületése is legnagyobb valószínűséggel az 1870-es, 1880-as években, és Budapesten történhetett. Így lett a lecsó a boldog békeidők formálódó magyar konyhájának fővárosban született, úri innovációja. Az egyetlen nemzeti étellé nemesült, népi szellemiségű városi leleményünk.